Guadeloupe

A Bernard Hiller Masterclassról hazafele jövet iszonyatosan fel voltam spannolva. Annyira, hogy hiába értem késve a reptérre hazautazáskor, rohantam a gépre, mert tudtam, hogy elérem, hogy felengedjenek a gépre, kerül amibe kerül. Eltökéltség. Ez az, amit érzek azóta is. Megyek és utat török, mint a vízáradat. Befolyok a résekbe, bejutok bárhova. Az érdekessége a szituációnak, hogy volt ott pár társam, akikkel együtt voltam a négy napos fejtágításon, de közülük páran már eleve úgy indultak neki, hogy inkább vesznek egy másik repjegyet. Én kiakadtam ezen. Négy napig tolták belénk a „bármire képes vagy” pirulákat, Te meg az első kihívás alkalmával bedobod a törölközőt?

Szóval Londonból Gironába repültem, onnan meg vonattal mentem vissza Barcelonába. Fontos ezt elmondanom, mert a vonaton valami egészen extraordináris dolog történt velem. Ahogy utaztam, emésztettem magamban ezt a kurzust. Például azt, hogy mondták, hogyan tudsz több esélyt teremteni magadnak. Azzal, ha megtanulsz táncolni valamilyen stílust egészen magas szinten, ha jól énekelsz, ha több nyelvet beszélsz, az is duplázza a lehetőségeidet. És itt a nyelvnél azon gondolkoztam, mi lenne, ha folytatnám a francia tanulmányaimat, amiket még anno elkezdtem. Na jó, de hol? Mert angolul úgy tanultam meg, hogy jó pár év lexikális tudás felhalmozása után elmentem dolgozni egy gyerektáborba a Poconosba Pennsylvania mellé, az Egyesült Államokba. Miközben falmászást oktattam, kifejezetten kerültem, hogy bármely magyar szót használjak vagy halljak. Az egyetlen magyar munkatársamat is megkértem, hogy legyen szíves csak angolul szóljon hozzám. Így telt el nyolc hét. Körülbelül az ötödik-hatodik héten állt át az agyam az egészre. Na, ez a sikeres recept már megvolt, most ennek a mintájára akartam francia nyelvet tanulni. Franciaország azért nem volt jó ötlet, mert túl közel van Barcelonához, ha megijed az ember, bármikor visszautazik. Úgyhogy extrémebb körülmények kellettek. Például valamelyik afrikai ország jó lehet. Amíg ezen morfondíroztam, egy kislány végigszaladt a vonaton a székek között, és a nagymamája utána kiáltott:

– Lupíta, ne rohanj olyan gyorsan!

Lupíta. Belémhasított a név. Lupíta. Az a Guadalupe név becézése. Guadeloupe franciául. Van egy iciri-piciri francia sziget a Karib-tengeren, amit pontosan így hívnak. Erről a szigetről még Finnországban hallottam egy ott tanuló francia leányzótól. Megkaptam a választ odafentről!

A lényeg az, hogy jött a felismerés: IGEEEEEN!! Guadeloupe-ra kell mennem, ott kell franciát tanulnom egy hónapon át. Így hát fogtam magam, és elmentem oda. Szenzációs volt! Kinéztem a repjegyet, és elrepültem roadtrippelni a szigetre. Autóval egy nap alatt körbejárható az egész. Rengeteget stoppoltam. Egyrészt azért, hogy beszélgessek franciául – ha kocsit bérlek, magam vagyok, ergo nem szólok senkihez. Másrészt, mert kihívás volt. Az autóstoppolás kifejezetten sokat dobott a kiállásomon.